← esszék, írások
Magyar festők évszakai – Vaszary János ősze
Vaszary János (1867–1939) vérségére és külsejére nézve talán a legmagyarabb festő, mégis a legszínesebb életmű megteremtője. Önmagáról ugyan így nyilatkozott: „Szeretem a modern művészetet, és tudom, hogy a jövő benne van, de már a posztimpresszionizmusnál megálltam, és nem tudok tovább menni.” Bizonyos értelemben rosszul ítélte meg magát. Sokkal jobban szerette annál a modern művészetet, legalábbis annak divatos irányzatait, semmint hogy ki tudta volna vonni magát a gyorsan változó festészeti divatok hatása alól. Lépést tartani a jelennel a lényegéhez tartozott. A divat azonban nem azonos a korszellemmel. A jelen még nem a jövő. A korszellem pedig mást diktált, a konstruktivizmuson, kubizmuson, futurizmuson át a teljes absztrakció felé mutatott. A mester viszont szerette az élő formákat, figuratív volt. (El tudnak képzelni erotikus festményt nonfiguratívban?) Így aztán ezeknek az izmusoknak csak az előszobájáig jutott. Nem előzte meg a maga korát, viszont a figurális festészet területén lépést tartott a divattal, sőt, tökélyre fejlesztett egy-egy divatirányzatot. Dufy hatott rá, de mennyivel hatásosabbak az ő képei amazénál! Expresszív korszakát kivéve nincs olyan képe, amelyiknek a készülési idejét ne lehetne néhány éves tűréssel belőni. Szemben sok kortársával, akiknek egész életművén végigvonul az egyszer megtalált stílus, Vaszary különböző korszakaiból származó művei mintha nem ugyanazon festő ecsetje alól kerültek volna ki. A stílus változásai labilis lelkületet jeleznek, mely olykor mintha az ízlés vagy inkább az igényesség elbizonytalanodásával is járna.
Aki a MNG 2007–2008-as életmű-kiállításán találkozott először a mester művészetével, leesett állal szembesülhetett azzal, hogy az a közkedvelt és közismert, bravúros, Dufy-sen fehér alapozású, ultramarin ragyogású felszínesség, amelyet a festővel azonosított, s amely felszínesség a családi vérvonalra annyira jellemző – gondoljunk unokaöccseire és unokahúgára: a könnyű tollú népszerű íróra, Vaszary Gáborra, a vígjátékszerző színész-rendezőre, Vaszary Jánosra, a komika Vaszary Piroskára –, megfért a festőben, hogy mást ne mondjak, azzal a sötét tónusú képeket festő vademberrel, aki a világháború haditudósítójaként megrázó erejű műveket hozott létre, majd a háború poklából hazatérve a magyar expresszionizmus legdrámaibb csendéleteit és legpompásabb aktját (Akt műteremben, 1920 k.) dobta föl fekete alapon száguldó, szélesen lapos ecsetjével. Ez a fekete korszak felülmúlhatatlanul ’modern’. Ha van képe, amely akár ma is készülhetett volna, azt mondanám, hogy a fekete korszak szülötte az. De ki tudná a maiak közül ilyen hatásosan megfesteni? Hogyan fért össze a kettő? Mint a vadság színe és fonákja. Úgy, ahogy Goyában fiatalkori édeskés stílusa a sokat megélt süket öregember fekete rémlátomásaival. Csak éppen a változás Goyánál egyszeri volt, és benne fordítva zajlott le. A különbség a két életút különbözőségével magyarázható.
Vaszary itt bemutatott képe a halála előtti évben született. Halálközeli depresszió uralkodik a felületén. A kompozíció zilált, a lombokon, gyepen a lehangoltságot kifejező, esőirányú ecsetvonások, melyeknek bágyadtan mondanak ellent a pad, a fekvő nőalak ruhájának és a virágágynak (?) rájuk merőleges színfoltjai és néhány kék és rózsaszín vonal,. Színvilága még a posztimpresszionistának is nevezhető bulvárkorszaké, csak vadabb, és hiányzik már belőle minden nagyvilági könnyedség. Távolról kis Gauguin hatás rémlik fel. Valójában a mintakép már nem ő, hanem a holland fauve (vad) festő, Kees van Dongen. Szabálytalan, tépett, sebzett, kiegészítő színek, nagy, már-már homogén felületek hatolnak egymásba. Korábbi képein kedvenc kékje a léha érzéki összhatást emelte ki. Szokásához híven itt is a kert távolabbi árnyas fáinak tömegét színezi vele, de ez a kékség most fenyegető. A széleken elfeketülve az előteret szétfeszítő viharfellegként nyomul felénk, és a közelgő halál sötét borulataként nehezedik a lombok még ragyogó, ámde fogyóban lévő, narancsos és rozsdavörös színére. A két sík között az elnyomott rózsaszínek halkan feleselnek a halvány olajzölddel. Még a két nőalakot is kékbe, itt a gyász színébe öltözteti.
Szemben a somogyi magyarral, a brassói szász Máttis-Teutsch János (1884–1960), Rippl-Rónai tanítványa, Kassák barátja, egészen más ember. 17 évvel fiatalabb, mégis húsz évvel korábban fest olyan képet, amely kortalanul XX. századi, ő a mindig modern, az organikus absztrakt, akit tájképeiben legföljebb a cím köt a valósághoz. Ő aztán mindig egy lépéssel a kora előtt jár. Avantgarde. Ugyanakkor ő sem sokkal eredetibb Vaszarynál, igaz, magasabbra teszi a mércét, az ő példaképe Kandinszkij. Vaszaryéval szemben az ő művészete lenne a modernitás? Van-e egyáltalán fejlődés a művészetben, vagy a kettejük közti különbség csupán a mindenkorhoz való kétféle igazodást fejezi ki? De hadd ne folytassam, a világért sem akarom őket egymás ellen kijátszani.
Tájképét mint az Ősz ellentétpárját csak azért mutatom be, hogy szembesítsek két hasonló színvilágot, melyek mögött azonban hatalmas a szemléleti különbség. Hát hogyne lenne! A brassói művész még fele annyi idős sincs, pályája elején jár, de már szeme vonaláig merül az új művészet főáramában. Jóllehet ő is kiegészítő színekből, a sárgák és a lilák, a zöldek és a narancspirosak ellentétéből építkezik, de építkezik. Nagyon tudatos és dinamikus kompozíciója önbizalomról és életigenlésről árulkodik, híján van minden dekadenciának, mely Vaszary művészetét végigkíséri, és hadd emlékeztessek rá ismét – épp az általam annyira szeretett fekete alapú, akár komornak is nevezhető expresszív korszakán hagyta a legkisebb nyomot.
Ő bárcsak ott lógna a falamon egy fekete képe Máttis-Teutsch e tájképe mellett!