← esszék, írások

Magyar festők évszakai – Szinyei Merse Pál két tavasza

 

Herczeg Ferencnek szokása volt, hogy az alábbi ’közmondással’ dedikálja könyveit: „Vonuló felhők fölött örökké kék az ég.” Szinyei Merse Pál (1845–1920) képeiről nekem mindig ez jut az eszembe. Mintha erre a sokak által úri műkedvelőnek tekintett festőre az örök derű lett volna jellemző. Ezt az itt kiválasztott, egymástól időben és stílusban is távoli két festmény is sugározza. Nagy lelkierő – vagy joviális alaptermészet? – kellett ehhez, mert az életét sok minden beárnyékolta. A felhők fölé boruló örökké kék ég derűje azonban nem igazán tett jót művészetének. Az 1873-ban befejezett Majálisig, mint a fellőtt tűzijáték, töretlenül emelkedik a pálya íve, aztán e csúcsponton (holtponton?) nagyot szólva beragyogja az eget egy kis időre, majd lassan elsötétül minden. Egy hosszú évtizedig semmi ’látványos’ nem történik. Szinyei közép-európai kortársai közül kevesen ismerik föl a Majális nagyszerűségét, az impresszionisták messze vannak, és egyelőre még Párizs sem fogadja be a plein air friss, üdeségét. Szinyeit ’félreállítják’. Szó szerint rossz helyen állították ki Münchenben és Bécsben is a képet. A hazai közöny mellett elbizonytalanította német iskolázottsága, a naturalista Leibl és a romantikus szimbolista Böcklin egymásnak is ellentmondó hatása. Nem tett jót neki társadalmi állása sem. Földbirtokosi kötelezettségei eltávolították a munkától, elvesztett kislányai miatti gyásza háttérbe szorította az alkotókedvet. Újabb családi gyász, egészségének romlása indulatossá teszi, majd apátiába süllyed, s noha három elvesztett lánya helyére újabb kettő születik fia mellé, a házassága is megromlik. Az ember úgy érzi, a festői hivatás nem volt igazán erős benne. Fontosabb a számára, hogy jól érezze magát. Ő maga írja, egy festőként megért dühítő eset kapcsán: „kiadtam mérgemet, azért nem vagyok valami rosszmájú keserű ember. – Szeretek kényelmesen élni, jól enni, s tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészben mégis nagyon szép!” (Mint Herczeg Ferenc.) Közhely, hogy a (magán)élet drámája hatalmas ösztönzője (lehet) a művésznek. Legyen elég a kortárs Van Gogh (1853–1890) példájára emlékeztetnem. Ha dolgozik is, sokáig eredménytelenül, és a Majálist nem tudja többé fölülmúlni. Mindazonáltal igazságtalan lenne egyképes festőnek nevezni, sok jó képet festett a Majálison túl, és még egy nagyszerűt, de zseniálisnak nevezhető, igazán rá jellemző képe ez az egy van. Munkácsy legtöbb képét odaadnám ezért az egy Szinyeiért.

A Majális jelentőségére vet fényt, hogy milyen sokáig dolgozott rajta, és milyen hatalmas irodalma van. A piknik-téma hallatlan népszerűsége a levegőben volt. A legismertebb Manet-é (1863), mely a Majális nyomába sem érhet, és nem is igazán plein air kép, olyan, mintha műteremben festették volna. Bár Szinyei nem az első a sorban, és a festménye rímel a francia párdarabokra, még a nagy ős, Goya Mezei uzsonnáira is, festőnk nem tudott róluk, ebből kifolyólag éppúgy a plein air fölfedezője, mint ’Monet és barátai’, csak hát magyar volt, a magyar felfedezők és feltalálók szokott hátrányával, az elszigeteltséggel, melyet nem kis részben ő maga választott.

A Majális tökéletes kompozíció. Szokatlanul magas a horizont, de hiszen tavasz van! És ilyenkor nem az ég, hanem a föld mutatja színpompás valóját. Május vége felé járhat. Erre vall a már lassan sárguló gabona a kép tetején. No meg a pipacsok! A pipacsok, melyek annyira lenyűgözték a festőt, hogy vagy fél tucatszor visszatért hozzájuk. Nem csoda, a pipacspiros a zöld kiegészítőszíneként szemkápráztatóan gyönyörű tud lenni. Egy hatalmas, dús lombú fa ágai közül tekintünk le az árnyékában ülő társaságra. A kép közepére, a fehérruhás hölgy ölére, kicsivel a palack szája fölött a nekünk háttal átlósan elnyúló festő feje mutat. A középpontot felülről a piros terítő, a fehér és rózsaszín szoknyák kiterült ovális foltja fogja közre, alul az abrosz a kipakolt elemózsiával. A társaság zártságát megbontja, hogy csak két hölgy foglal helyet a körben udvarlóival, a másik kettő a dombhajlaton túl sétál, valamely fontos titkot megbeszélendő. Így a két magára maradt fiatalember közül az egyik kilépett a körből, és leguggolva a hűvösbe helyezett palackért nyúl. A csoport így együtt a másik átló irányába repülő madár vagy lepke formáját veszi föl, ami igazán illik egy meleg májusvégi délelőtthöz. A Majális a felhőtlen – épp csak hogy bárányfelhőzte – ifjúság, az ígéretes nyárelő tökéletes jelképe.

 

 

Szinyei festészete még egyszer közelít a zsenialitás magasságához. Ez a Hóolvadás, a koratavasz, vagy inkább a télutó képe, mely ugyan nem nélkülözi a derűt („Vonuló felhők fölött…”), de magán viseli annak nyomát, min ment a festő a Majális óta eltelt 11/22 éven keresztül. A képet 1884-ben félbehagyta, és csak tíz év szünet után fejezte be. Az utómunkáról csupán annyit tudni, hogy befelhőzte az eget, így a halálra utaló állati tetem a dögevő madarakkal már az első nekibuzduláskor rákerülhetett a képre. Ez a kép már nem impresszionista, hanem naturalista, mint ahogy az ezt követő korszakát is ez az irány fogja jellemezni. Összehasonlítva többi képével, nem is igazán az ’övé’. Ha nem tudnám, hogy ő festette, hajlamos volnék más festőnek tulajdonítani. Különös módon, ha a műértőkre nem is, a festőkre nagy hatással volt – a Majálissal együtt. Réti István, a nagybányaiak egyik vezéralakja (egyben grafikus nagybátyám mestere) ezt írja róla: „A fogantatásra váró földanya képe, a nedves barna rögre boruló hideg fényesség, mint a szenvedélytelen világűr, – a való természet erejével sugallta nekünk a gondolatot: a magyar művészetnek és a mi zsendülő reményünknek a képe ez. Visszavonul a tél, menekül a hó, a rügybontó március közeledik: mi vetjük majd Nagybányán az új magot és újra kivirágzik a Szinyei fája is.”

Az 1895. év tehát a reményteli újrakezdés esztendeje lehetne festőnk számára, és bár születnek még kellemes képek, a csoda nem ismétlődik meg többé. Ő maga is tudja ezt. Ezért jelölteti magát az 1896. évi képviselőválasztásokon. Harmadik személyben írja magáról 1903-ban: „Az idei tárlatra felküldött »Pipacs« és »Hóolvadás« szintén elismerésben részesült, utóbbi sorsolásra a társulat részéről megvásároltatván, remélhető, hogy ezen erkölcsi és anyagi siker buzdítani fogja Szinyeit a további komoly működésre, s habár tőle nagyszabású alkotásokat nem is várhatunk, de meg vagyunk győződve, hogy tárlatainkon egészséges, erőteljes tájképei ezután sem fognak hiányozni.”

Pontos látlelet önmagáról. Mi lett volna belőle, ha nem a Rák havában születik, és nem jómódú középnemesi földbirtokos családba? Ha több önbizalom szorult volna belé? Ha a kényelem szereteténél nagyobb lett volna benne a munkavágy? Ha mégsem lép kultúrpolitikus pályára? Ha.., ha…, ha… Festők, maradjatok az ecsetnél!

(Az idézetek Szinyei Merse Anna Szinyei Merse Pál élete és művészete c. munkájából valók.)