← esszék, írások
Magyar festők évszakai – Nagy István tele
Részben úgy vagyok Nagy Istvánnal, mint Petőfi a Kárpátokkal. Részben, mert tán csodálom, ámde nem szeretem, viszont képzeletem hegy-völgyét igenis járja. És Petőfivel ellentétben a Kárpátok ugyanúgy vonzanak, mint az Alföld. Nos, itt van egy festő, akit vonzott mind a kettő, sőt, egész Nagy-Magyarország. Ő volt a magyar vándor, aki képei végtelen statikusságának érthetetlenül ellentmondva nyughatatlanul kereste, hol telepedjen le végleg a Kárpát-medencében.
Csíkmindszenten született, a leghidegebb magyar tájon, 1873-ban. Kolozsváron szerez tanítóságot, majd Budapesten jár a Mintarajziskolába, s Székely Bertalan tanítványául szegődik. Münchenben, Párizsban tanul tovább, elvetődik Olaszországba. Idáig a magyar festők szokásos útját járja. Ezután hazajön, vagyis inkább hazamegy. Csíkban, a Gyilkos-tó környékén a telepszik le egy időre. Ekkori munkáira már jellemző a megtalált stílus, szénnel és pasztellel készíti portréit. Részt vesz az I. világháborúban, nem mint hadifestő, hanem mint katona. Ez elgondolkoztató, hiszen már a háború kitörésekor sem fiatal ember. A hazát ment védeni.
A háború után egy időre visszatér Erdélybe. Továbbra is készülnek szenes, pasztelles portréi. Ugyanolyan, többnyire komoly gyermek- és felnőtt arcok fúrják belénk tekintetüket a papírról, mint korábban. Felénk fordulva, merev tartásban, mint a régi bálványok. De tájképeket is „fest”. (Festésnek nevezhető egyáltalán a szénnel, pasztellel való rajzolás?) Aztán megint útra kel. A magyar nyelvterületen vándorol. És dolgozik mindenhol. A Dunántúlon, a Duna-Tisza közén, az Alföldön, annak jugoszláviai részein. Szentesen Koszta József (1861–1949) hatása alá kerül, aki hozzá hasonlóan szintén Erdélyből indul, és hasonló pályakezdés után lesz az Alföld (egyik) legnagyobb festője. (Jövő ősszel találkozunk vele, ha megérem.) Tornyai János (1869–1936) hatása alól sem tud kibújni. Az Alföldön festett (!) olajképei keményebbek, tömbösebbek, mint említett mestereié, önmagához képest azonban oldottabbak – ez a technikaváltáson is múlik, itt olajban dolgozik -, már-már plein air képeknek nevezhetők. Nem utánérzések. Kibújik a konstruktivista szög a zsákból – illő hasonlat ez az ő esetében. Ha alföld, vagyis lapos, sík a táj, akkor a választott téma, a megfestett tárgyak, barázdák, házak, kazlak, felhők mind a látóhatárhoz igazodva, azzal párhuzamosan futnak, és ecsetje is vízszintesen szántja a vásznat (>Falusi házsor, 1925 k., Szalmakazlak, 1920-as évek közepe). Fest Egry József (1883–1951) mellett a Balatonnál, de a fényözön még Egry átiratában sem hat komor személyiségére. Visszajár Erdélybe, itt születnek az igazi Nagy István képek. Végül áttelepül, végleg maga mögött hagyva a Kárpátokat, Baján telepszik meg végleg. Itt is hal meg öt évre rá, 1937-ben.
Nagy István egyszerű esetnek tűnik, de nem az. A felszíni látszatért nem szeretem, de csodálom azért, ami nehezen bár, de föltárul képeiből.
Itt bemutatott két erdélyi pasztellje mutatja igazi énjét. Kedves évszaka nem a virágos kikelet, nem a nyár, és nem is az aranyősz. Hanem a színszegény kora tavasz, késő ősz, no meg a tél. Képei kis méretűek, de szétfeszíti őket a lefojtott indulat. A lexikonok így írnak a tipikusnak mondható Nagy István-i stílusjegyekről: „fekete kontúrok, összefogott formák; szűkszavú, síkba nyomott formákat kiemelő, konstruktivizmus felé mutató”. Igaz, de felszínen tapogatózó megállapítások ezek. Jogos és elvárt a művészettörténésztől, hogy elhelyezze festőnket a stílusok történetében. De talán mégis más, ha az orosz találmányt, e merőben esztétikai és technikai természetű irányzatot a bolsevik párt propagandisztikus céljainak és parancsainak szellemében hasznosító művekre gondolva keressük Nagy István konstruktivista hajlandóságának okát és értelmét, vagy megpróbálunk a képfelszín mögé, az ember lelkébe látni. Megrendítő vallomások ezek, nem tájleírások. Korábbi írásaimból talán már kitetszett, hogy erősen hiszek a tájképek lélekről, temperamentumról árulkodó természetében. Mindent elárul az is, ha csupán arra a két, belső vívódásról árulkodó különbségre összpontosítunk, miszerint az elszakított Erdély szülötte hogyan fogalmaz önkéntelenül (?), ha itthon fest, és hogyan, ha otthon, gondoljunk csak – ha már hely hiányában itt nem mutathatunk be példákat belőle – levegős, tág horizontú és olajjal festett alföldi képeire! Itthon megérinti őt is, a hideg hegyek és románság közé szorult csíki embert Petőfi lelke: „Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom.” Vagy hogy ez a szűkszavúnak mondott, és tényleg szűkszavú komor festő a lágy puha pasztellt és szenet használja nagy előszeretettel, viszont ami kijön „nehéz” keze alól, nyomasztó, súlyos, kemény és szúrós, mint a betonoszlopok közt sűrűre font, tekert szögesdrót. A szén magától értetődően fekete, de pasztellből is kevés színt használ. Itt bemutatott „színes” képein a vastag fekete vonalak börtönébe zárt kevés élénk színt még keresztül-kasul is gallyazza, rácsozza a sötétbarnákkal, feketékkel. Ha pedig csak szénnel dolgozik, jóformán csak a durva dörzshatással él, esze ágában sincs ujja bögyével lágy, finom átmeneteket a papírra simogatni. Míg a színes képeken legalább a színes foltok által jelképezett boldogabb életre való vágy jelen van, ha fuldokolva is, szénrajzain nincs egy aprócska fehér folt, az egész felület tele van karistolva. Ha a hazai hegyek, dombok között alkot, alig látunk az égből valamit. A háttér meleg zöldes barna dombjait súlyos fekete pántok fogják le, s az által, hogy festőnk mindent síkba nyom, a lábuknál lévő feketés zöld fenyvesekkel együtt nehezednek a kép alsó mezőjét kitöltő előtérre; a háztetők túlhangsúlyozott cserepei, zsindelyei börtönrácsként hatnak; s a képek szabadságról, levegőről, vidámságról álmodó színes, itt kék és rózsás fehér foltjait fekete robbanások szaggatják föl, s födik el egyszersmind (Dombok kék árnyékokkal).
Azért lássunk egy csöppet vidámabbat is. Íme a kevés színnel is irizálóan színpompás Havas táj! E képen a valamivel több ég úgy világlik, mint a színjátszó lepkeszárny, a napsütésben ragyogó havas felszínnel együtt szinte érezzük, ahogy kipirul az arcunk, és mellkasunk megtelik kristálytiszta, már a közelgő tavasztól illatozó friss levegővel. De jaj! Itt is robbannak a fák, és a visszavágott csonkolt törzsek mint égre üvöltő sárkányok kiáltják: reménytelen!