← esszék, írások

Magyar festők évszakai – Gulácsy Lajos tavasza

 

Szegény Gulácsy Lajos! Nem is jutott neki más évszak a tavaszon kívül. Gyermek maradt a nyárias férfikorban is, s ép elmével már a saját őszét sem érte meg. 1882. október 12-én született, a Mérleg jegyében, ami jó hír a művészpályára készülőnek. A rövid alkotóperiódus azonban rossz hír, a képzőművésznek érnie kell. 1918-ban zárul le az életműve, a hátralévő tizennégy évet elmegyógyintézetben tölti. A valóságtól már korábban is el-elszakad, egyre sűrűbben röppen át álomvilágába. 1919-től kezdve aztán belesüpped az álomtalan semmibe.  negyvenkilenc és fél évesen már halott.

Sem életét, sem életművét tekintve nem mondható igazán szerencsésnek. Van Gogh például, aki még nála is jóval rövidebb életet élt (1853. március 30. – 1890. július 29.), és hasonló végbe fulladó életét tragikus hirtelenséggel önmaga zárta le, és akinek igazán értékes festészeti korszaka is jóval rövidebb idő alatt bontott virágot, alig több, mint három év alatt, Kos jegyben születetthez illő vad lobogással és munkadühvel jóval hatalmasabb életművet csiholt ki magából, mind a művek jelentőségét, mind pedig számukat tekintve. Az őrültségről csak „romantikus” regények írói és olvasói hihetik, hitték komolyan, hogy a zsenialitás mérőfoka. A szifilisz, amiről egy időben azt gondolták, hogy az elmebaj mellett a tehetséget is lángra lobbantja, épp ellenkezőleg, kioltja azt, ami a művészben lángolt. A szelíd Mérleg Gulácsyt, aki talán szifiliszes sem volt, hamar legyőzte az elmebaj.

Manapság nagy divatja van. Én azonban nagy rostálója vagyok. Sajnálják előnytelen külseje miatt, melyet kis jóindulattal érdekesnek is mondhatnék. Különös, de apja, anyja egészen más típus volt. Az apja inkább bohókás küllemű kis ember, anyja belevaló szépasszony. Mellettük Gulácsy úgy néz ki, mint akit a gólya hozott. Lehet, hogy az apja egy másik férfi volt? Vagy különös kosfeje mint figyelmeztető jel – egy Mérleg jegyűnek! – a veleszületett betegség külső megnyilvánulása volna? Összeszorul a szívünk, amiért örökösen szegény volt. Csóváljuk a fejünket, amiért nincs valóságérzéke. Van, ami a pénz utáni hajszát illeti, de hát, munkái többségét nézve nem csodálkozom, hogy csak annyira volt sikeres. Megnyugszunk, hogy a mi szerelmi életünk az övénél jóval különb volt. Szent szerelem képzeletben, émelyítő kielégülés bordélyokban. Ha. Van nagyszerű képzelete, mely viszont sokszor csak félkész, kialakulatlan, szakmailag gyenge művek létrejöttéhez segíti. Vannak művészbarátai, olyanok, mint az elfeledett és hasonlóan rövid életű Gara Arnold (1882–1929), akit én meseillusztrátorként a példaképemnek, mesteremnek tartok. És vannak álmai, amelyekben jobban érzi magát, mint közöttünk.

Amatőrségét befejezetlen tanulmányainak köszönheti. Meg persze annak, hogy mindössze harminchat éves, amikor abbahagyja. Kérdés, milyen volt az Eisler Mihály gyűjteményében lévő mintegy hatvan kép, amely a II. világháborúban elpusztult. Javítanának az életmű belső arányain? Az itt bemutatott, általam nagyon szeretett két kép közül az első befejezésekor még mindössze huszonkét éves, a másodikat is csupán harmincegy évesen festi, festőként még mindig fiatalon. De az Isten szerelmére, a Kos szülött Rafaello harminchét évesen halott! A mi Gulácsynk ráadásul kapkod. Egyszer profi, másszor giccsőr, ismét másszor dilettáns, olykor magával ragadó. Mintha csapongó kedélyének, szelleme váltakozó fényerejének lenne kiszolgáltatottja. Ezer hatásnak enged, ezeket szétválogatni egy-egy képén Hamupipőkének való feladat. Raffaello, a preraffaeliták és a szecesszió, Puvis de Chavanne, Toulouse Lautrec, Gustav Klimt hatása kiemelendő, de e három mester, akik közül a középső Gulácsynknál is szerencsétlenebb, nálánál mennyivel különbet alkotott! Az említett példaképekkel nem találkozik álmainak múltba ragadt két vágyott hona: a reneszánsz és rokokó. Pedig, ha jól látom, Raffaellót meg is idézi.  Az urbinói festő ifjút ábrázoló arcképe a Szépművészeti Múzeumban, vagy az Uffiziban látható Önarckép mintául szolgálhatott A varázsló kertjének férfialakjához (1904). De ne bántsam tovább, hisz nem ezért vontam terítékre, hanem két szívszorító, egyben szívmelengető tájképéért.

Van is némi közös bennünk. Én el sem kezdhettem képzőművészeti tanulmányaimat. Aztán az álmok kergetése. Ilyen neveket álmodik össze: Na,Conxypan, Gyxvilp, Cökxpón. Én meg ilyeneket: álmomban, mintha nagyító alatt látnám, arasznyi széles ezüstszalagban a következő nevet látom: Ilona Hlmcwild, alatta az 1–0756-os szám.

Na de a képekről. Különböznek egymástól. A korábbi (Tavasz a Campagnán, 1903–1904) Olaszországban készült. Megismétlem, mindössze huszonkét éves, amikor megfesti. Ha mindaz, amit belelátok, benne is van ebben a képben, akkor festője zseni, ha csak ösztönös is.

Sárgákkal és meleg rózsaszínekkel élénkített, zöldekbe öltöztetett, szelíden lankás, majdnem ’üres’ tájat ábrázol, az elő- és középtérben három, távlatosan kisebbedő fehérnyárfával. A fák mellett egy ecsetvonással odavetett gyalogösvény, amelyet egy, a fákkal együtt immár parányivá kicsinyedő alak taposott a sarjúfűbe. Az út elején, a dombhajlatból derékig emelkedik ki felénk lépdelve (?) egy nőalak, fején virágkoszorúval. Férfi és nő, akik elváltak? Itt, elől van a kép legvilágosabb pontja. A lemenő nap utolsó sugarai a közeli nagy fa tövét világítják meg (a fa én vagyok – mondja a festő –, belevésett, rápingált kézjegyem tanúsítja), de a nőnek csak a ruhájára esik a fény, arcából csak az orra hegyére jut egy pötty belőle. Vidámnak hat azért a kép: köszönhetően a megvilágításnak és a búcsúzó fényben táncoló pillangóknak.

Festőnk szerette a skurcos fasorokat. Sokat festett belőlük. Főleg az olasz táj csinált kedvet hozzájuk. Ha jól értem, e képek, nem a közeledő, emelkedő nagyságról, hanem a távolodó kicsinyedésről szól. Már ekkor tudhatta magáról, hogy életében nem lesz felismert művész.

 

 

A Régi kert („Virágok között”, 1913) egészen más világ, de ez is az övé. Olyan, mintha félig lehunyt szemmel, a szempilláin engedve át a fényt festette volna. Nem is valódi táj ez, hanem kert a maga szűk látóhatárával (az elmegyógyintézet kertjének előképe?). Annak is a mélye, gödre, az eget, fákat tükröző vízzel a közepén. Folyócska, amelybe Ophélia fojtotta magát? Annyira nem szomorú azért e kép, hiszen még hol van a világháború, ami miatt majd belőle is kitör az őrültség. A főleg kék és zöld pászmákkal, tupfolással földobott kertben – úgy tűnik, nem pepecselt rajta sokat – egy piros ruhás nő emelkedik ki derékig, mint párja a másik képen, a röpdöső lepkéket idéző fehér virágok közül. Áttetsző, mintha ő maga is e virágfelhőből állna össze. Vidámságot sugall a virágos környezet, a kalap, a ruha színe, de az arc nem. Hiszen nem ránk néz, megkövült tekintete, leesett álla arról árulkodik, hogy olyasmit látott, lát ott ő és a festő, amit jobb nem észrevennünk.

Egy lépcsőházi gondolat. Ahogy a rajzait nézem, 49 évesen elhunyt kollégám, Kovásznai György, a festőnek és rajzfilmesnek egyaránt nagyszerű művész jut az eszembe.