← esszék, írások

Magyar festők évszakai – Szőnyi István tele

 

Tél és temető összetartoznak. Mindenszentek, halottak napja már az ókori keltáknál is halottakra emlékező, év- és télkezdő kettős ünnep volt. A manapság nálunk is divatba jött töklámpásos Hallowe’en szintén kelta gyökerű. Ennek az írásnak is mindenszentek vigíliáján veselkedtem neki. Ha nem hatna morbidnak, azt mondanám, hogy a temető hálás festői téma. Egy évvel ezelőtt Rippl-Rónai Alföldi temetőjéről (1894) írtam a téli számba, s most, hogy ihletet csiholandó átlapoztam Kieselbach Tamás Modern magyar festészet 1919–1964 című, súlyra sem jelentéktelen albumát (Budapest, 2004), Szőnyi festményén kívül négy hasonló tárgyú kép ötlött a szemembe: Jaschik Álmos Jelenet holdvilágnál a kopár erdőben (1925–32), Vaszkó Ödön Zsidó temető (1931), Amrita Sher-Gil (1939) és Román György a Temető (1942) c. képe. S hogy egy újabb kori példát is mondjak, ha fölpillantok az írásból, Váli Dezső ágyam fölött függő kis képére látok: Régi zsidó temető – gótika a címe (1986).

Úgy vagyok Szőnyi István (1894–1960) művészetével, mint Petőfi a Kárpátokkal, még a tiszteletében is bizonytalan vagyok. Azt sem tudom, tán csodálom-e. Egy festménye, az itt bemutatott Zebegényitemetés azonban kivétel ez alól, nem csak csodálom, szeretem is, de nagyon. A festőt könnyen azonosító érett stílusához mérten szőnyietlen kép ez. Számomra annyira, hogy rendre másnak tulajdonítom. A hiba bennem van. Ha letakarom a festmény alsó felét, a temetési menet – gondolom – szándékoltan naiv ábrázolását, a takaratlan felső rész a Dunával, a behavazott túlparti hegyekkel és a rájuk nehezedő bronzszínű éggel szépen illeszkedik a 20-as évek végén festett tájképei közé. (Lásd az ugyanezen évben festett Behavazott dunai tájat vagy az egy évvel később keletkezett Téli tájat).

A kép egésze nem is olyan távoli reminiszcenciákat ébreszthet a nézőben. A felsorolt rokontémájú képek közül négyet: Rippl-Rónai, Jaschik, Sher-Gil és Román festményét Szőnyiéhez hasonlóan a vékony törzsű, szinte elágazás nélküli csupasz fák sziluettje szabdalja függőleges sávokra. Három képen: Rippl-Rónaién, Jashikén, Románén a fák közét dekoratívan töltik ki az egyszerű sírjelek. Kettőn: Rippl-Rónaién, akinek nem ez az egyetlen temetőképe, és Szőnyién a sziluettfák az előtér részei, s ez egyáltalán nem mellékes. Mintegy e fák mögül, diszkréten a takarásukba húzódva lessük meg a képeken látható jelenetet. Az avatott mozinézők tudják, hogy a sötét előtér, a leselkedő kamera milyen fontos érzelmi szerepet játszik a thrillerekben. Mondanom sem kell talán ahhoz, hogy leselkedésre, rejtőzésre gondoljunk, szükséges valamilyen előtérelem. Ha még sötét is, mögéje bújva magunkat is a biztonságos sötétbe képzelhetjük. A temető ideális thrillerhelyszín, különösen vámpírtörténetekben. Szőnyi képén persze nem a félelem vagy a kíváncsiság, hanem a tapintat a nézőkből kiváltandó érzelem.

Mindent összevetve és az időrendet figyelembe véve, azt kell gondolnom, hogy Rippl-Rónai képe nagy hatást gyakorolhatott Román Györgyre, kisebb mértékben Jaschik Álmosra és Szőnyire is. Azt hiszem, kizárhatjuk annak a lehetőségét, hogy nem találkoztak az Alföldi temetővel, s a nagyszerű kép bizonyosan hatott rájuk.

Mindez csak másodlagosan az én gondolatom, hiszen a fölsorolt képeket egy albumban néztem össze, s más szem válogatta abba őket. Magamtól azonban ennél időben és térben jóval messzebb megyek. Ha ugyanis váratlanul szembesülök a Zebegényi temetéssel, mintegy kényszeresen az idősebb Pieter Bruegel Vadászok hóban c. képe jut az eszembe (1565, olaj, fatábla, 117×160 cm). Miközben tudván tudom, hogy nem az ő egy másik képét látom, azon képzelődöm, hogy az 1569-ben elhunyt flamand festő lelke gondolt egyet, s a rá jellemző borongós szarkazmussal egy képfestésnyi időre beköltözött Szőnyi Istvánba, ebbe az egészen más habitusú, egyáltalán nem mesélőkedvű magyar művészbe.

Hogy ezt mégis hogyan képzelem? Hát valahogy úgy, hogy a fiatal Szőnyi István Bécsben járván, a Kunsthistorisches Museumot sem kerüli el, ahol Bruegel életművének szám szerint legtöbb darabja látható, és valamiért megragad benne ez a kép. Aztán hazajön, és bevallva vagy bevallatlanul, a kereken 350 évvel korábban és 1200 kilométerrel odébb készült festmény hatása alatt fest egy csodálatos képet. Hogy így volt-e vagy sem, azt kinyomozni nem az én dolgom. De ha nem, és csupán véletlen egybeesésekről van szó, a hasonlóságok a művészetelmélet szempontjából akkor is figyelmet érdemelnek.

A művészettörténészek megegyeznek abban, hogy Bruegel ez a képét egy be nem fejezett Hónapsorozat egyik darabjának szánta. Abban már vita van, hogy a téli hónapok melyikét, decembert vagy januárt kívánta megfesteni e képpel. A november és február szerintük szóba sem jön, mondván, , novemberhez túl télies a kép – a befagyott halastavon korcsolyáznak és mindenféle téli játékot űznek, a február pedig farsang és böjt ideje, nem a vadászaté. Nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, hogy magam is véleményt nyilvánítsak e kérdésben. Nem is jutnánk általa közelebb az igazsághoz. A téli vadászat a karácsony rituális szórakozásai közé tartozott. A képen ábrázolt téma rituális jellegére utalhat a balszélen álló kocsma félig leszakadt cégérén látható flamand szent, Hubert csodája és a kocsma neve, „A szarvashoz”. Mint ismeretes, a még pogány Hubertnek vadászat közben egy fehér szarvas jelent meg fénylő feszülettel agancsai között. Miután megtért, ezért lett belőle a vadászok védőszentje vadászok védőszentje. Viszont Hubert napja november 3-ára esik, vagyis épp halottak napja után következik! És a XVI. Század a „kisjégkorszak” ideje, nagyon is elképzelhető a november eleji hó és kemény fagy. A cégér állapota persze jelezheti azt is, hogy elmúltak már azok az idők. Ami megint kétféleképpen érthető: már nem november elején járunk, és a reformáció is teret nyert Németalföldön. Ugyanakkor minden valószínűség szerint a flamand Bruegel katolikus volt. Növeli a bizonytalanságunkat a kocsma előtti jelenet, ahol épp disznópörkölés folyik. Régi magyar hagyomány szerint Szent Tamás napja (dec. 21.) volt az első disznóölés napja, ezért hívták az apostol „Disznóölő Tamásnak”. Észak-Európában a vadkanvadászat karácsonynapi sport volt, amit a germán-skandináv Frey istennek bemutatott télközépi sertésáldozatra szokták visszavezetni. A rómaiak dec. 23-án Saturnusnak mutattak be sertésáldozatot, a pecsenyéje a Saturnaliák főfogása volt. Bruegel lándzsás vadászai láthatóan vaddisznóra mentek – hiába. Az is igaz, hogy az újévi malacsütéstől egészen a februári húshagyóig a disznótorok jegyében telt mindenütt, ahol telt rá.

Ha a két képet egymás mellé tesszük, nyilvánvaló, hogy a magyar festő emlékezete köti csupán össze őket. A Zebegényi temetés csak annyira emlékeztet a flamand festményre, amennyire ez utóbbi mély nyomot hagyhatott Szőnyiben. Mindkét kép téli, nappali, és hasonló helyszínt mutat. Mindkét festő domb magasáról, fák mögül szemléli a látványt, mely a két képen szintén hasonló. A dombról, a ritkás facsoport mögött, lejtő vezeti a szemet a völgyben lévő faluba. Mindkét völgyben folyó kéklik, a túlpartot hegyek koszorúzzák. Szereplőiket egyaránt félig hátulról mutatják. Hasonló a színviláguk, az átlós kompozíció, a térhatás, a közeli cselekmény és a távoli nyugalom ellentéte. Vannak persze különbségek is. Mindenekelőtt a témájuk különbözik, de csak a felszínen. A vadászat is halállal jár – az északi mondai hagyományban a halál rendszerint vadász képét ölti. A temetési menet fogalmi szomorúsága rímel a – sikertelen vadászat fölötti? – bánatukban lehorgadt fejjel hazasündörgő kutyafalkára. Bruegel kompozíciója feszesebb, ecsetkezelése rá jellemző módon kevésbé festői, rajzosabb. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít a részleteknek, amelyek a kép Szőnyiétől eltérő mondanivalóját szolgálja. A magyar festő szemlátomást nem törekedett utánzásra. Bár a szereplők mozgásiránya mindkét képen megegyezik – a balról jobbra haladás írásirányunknak felel meg, így ’betű szerint’ is haladás értelmű, a fák másutt helyezkednek el a képein, és más is a szerepük. A flamand festő képén távlatos sorba rendezve a haladás érzetét segítik, csakúgy, mint a vadászok által fölvert, falu felé röppenő madár. Szőnyi képén a fák e helyett teret nyitnak a központi látnivalónak, a koporsóvivőknek és a papnak. Sem halastó, sem sziklás hegycsúcsok nincsenek az ő képén, de hogy is lennének? A zebegényi Duna mentén sem az egyik, sem a másik nem található. És ez az, ami szintén összeköti őket. A hűség a tájhoz, mely nevelte őket.