← esszék, írások

Magyar festők évszakai – Egry József nyara

A két képet Kieselbach Tamás egymás mellett mutatja be Modern magyar festészet 1919–1964 című, súlyra sem jelentéktelen albumában (Budapest, 2004). A hasonló téma, a konstruktivista szerkesztés, a megegyező színskála és az Adys „Repülj, hajóm!” jelképiség jó alapot ad az összehasonlításra. A két festő művészi nagyságuk és származásuk folytán is rokona egymásnak. Egry szegény napszámos szülők gyermeke, Tóth Menyhért parasztnak született, paraszt és munkás maradt egész életében. Egry származása ellenére – vagy tán éppen a miatt, a céhes idők vándorlegényei útját követve? – bejárja Európát, tanul Münchenben, Párizsban, Belgiumban, és a Képzőművészeti Főiskolán olyan kiválóságok a mesterei, mint Szinyei Merse Pál és Ferenczy Károly. Tóth Menyhért is elvégzi a Főiskolát, egészen más, de nem kisebb súlyú tanárok, Réti István és Vaszary János növendékeként.  Aztán visszaköltözik gyermekkora színterére, Miskére, egy tárlaton bemutatkozik (1941), és utána 24 évig paprikatermesztésből és szobafestésből él. Más nemzedékhez tartoztak, és az ország átellenes felén éltek és alkottak. Tóth Menyhért (1904–1980) Egry József (1883–1951) fia lehetne. Egry a Balaton és a nyár festője, Tóth Menyhért a Dél-Alföldé – volna, ha képein ki lehetne mutatni számottevő kötődést ahhoz a tájhoz, környezethez, amelyben élt, és mintha az évszakoknak sem lenne különösebb jelentősége a számára. Útjuk tehát különböző.

Tóth Menyhért itt bemutatott képe a nyári Balatont ábrázolja, de ez merőben esetleges választásnak tűnik az ő esetében. Ezt olvasom róla az Új Magyar Nagylexikonban: „Művészete öntörvényű, egyéni hangvételű. A perspektíva fokozatosan kiszorult képeiről, jelképszerű motívumait síkban, az archaikus művészetet idéző frontalitással rendezte el.  … Művein … kozmikus egyetemességű létértelmezését megjelenítve a szimbolikus erejű fehér szín uralkodik.”

Egryről írja Németh Lajos a Művészeti Lexikonban: „a magyar festészet egyik legeredetibb hangú, drámai hangvételű képviselője. …a kozmikussá fokozódó szabadságvágy s ennek formát öltése, a végtelen tér élménye hevítette … úgy jutott el a konstruktív, szerkesztő irányok lényegének a megértéséig, hogy megőrizte az impresszionizmus fényimádatát, a plein air frisseségét és az expresszív belső drámáját”.

Egry fiatalon találja meg senkivel össze nem téveszthető formanyelvét, és élete végéig ragaszkodik hozzá, Tóth Menyhért is összetéveszthetetlen másokkal, viszont festői útja folyamatos, lassú változásban kitapintható küzdelmes keresés a vágyott cél eléréséért, s azt elérve zárkózik föl, kissé túlzó hasonlattal élve, lelki atyja, Egry József mellé. Egrynek, mondhatni, hozzá képest könnyű dolga volt.  35 éves korától él az imádott tó partján. Az ég és a hatalmas vízfelület színeinek, fényeinek zavartalan találkozása semmi máshoz nem hasonlítható, megunhatatlan téma. Arra kényszeríti a festőt, hogy a vakító fényt tehetsége prizmáján fölbontva teremtse meg művészetét. Aki látta a Balatont napsütésben, és látott Egry-képet, annak számára jelentéktelenné válik minden más megközelítés.

Tóth Menyhért korai képein, így az itt bemutatotton is, még nem érzékelhető világosan, milyen irányba indult a festő. Üveghegy, Táj szivárvánnyal című olajképe vagy az itt bemutatott Balaton mintha Egry hatásáról árulkodna, egy másik vitorlástavat ábrázoló olajfestményét (Eszmei táj, Istenségi elmerengés, 1939) a jó szemű, de felületes néző viszont Gulácsynak is tulajdoníthatná. „Kék-fehér-sárga” korszakának képei Van Gogh iránti tiszteletéről árulkodnak (Kaszával, 1954, Fa alatt). Útközben elkanyarodik a majdnem teljes absztrakcióig (Tópart), mely ugyan egészen más, mint Egry hasonló képei, a kép síkjában lágyan hullámzó, tekergő ecsetvonásaival, mégis ezt a festményét tekintem Egry törekvéseire adott legsajátosabb „Menyusos” válasznak. Sokáig, így ezen a képen is, színre bontja ő is a fény fehérségét, csak Egrynél kevesebb színt használva. Aztán a célba érkezésekor, az utolsó évek terméséből értjük meg, visszatekintve a pálya korábbi állomásaira, hogy végig a fényt kereste is, de nem színeire bontva, hanem megragadva a maga fehérségében találta meg. Némi szeretetteljes iróniával szólva, szobafestő sorsa is erre predesztinálta.

A Balaton ízelítőt ad konstruktivizmussal való találkozásáról. Mindenekelőtt az Egrys színskála használata, mely ebben az időszakban vissza-visszatér Tóth Menyhért festményein, de erre vallanak a móló, az útnak eredő vitorlás, a célt képviselő túlpart hegyeinek egyenszabott háromszögei és tükörképük rajzos megoldása is az élükre állított fehéres négyszögekkel. (A négyszög mint a háromszög tükörképe. Konstruktív filozófia?) Szerencsére, a festő meg a kép szerencséjére és persze, a miénkére is, a kép szélein már felbukkannak a „Menyusos” játékosság jellemzői, a füstöt idéző, incselkedő kacskaringók a felhőknek, a víz szélének és a túlparti domboknak a szögletességet lágyító, feloldó formáiban, a mester később eluralkodó hullámvonalas, gömböcös stílusának első jeleiként. A téma részletező kibontása – még repülő madarakra is futja a figyelméből – éles ellentétben áll a dekoratív, színben is végsőkig stilizált ábrázolással, s ez sajátos feszültséget kölcsönöz a műnek.

Mit mond még a kép a látnivalón túl? Mivel a festő itt még térben gondolkodik, hajója útjára felülről tekint. Így a túlpart az innensőhöz képest megemelkedik. Nem nagyon, de mégis: amennyire a festészet mégiscsak emelkedettebb tevékenység a falak meszelésnél. A Tóth Menyhérti becsvágyakhoz mérten még szerény munka ez, mégis tökéletes.

Egry festménye másképp stilizált, másképp naturalista és másképp konstruktív. Tóth képét szögek, megtört vonalak szabdalják, a hajlékonyság benne szó szerint periférikus. Egry viszont csak ívekben, körökben érez és gondolkodik.

Az Arany kapu című képen szinte semmi sem látható a környező világból. Középen a vitorlás a fény gömbjében lebeg, magát, a tavat a kép jobb oldalán szelíd vízgyűrűzés jelzi, és egy halványkék vonal a levegőt a víztől elválasztó horizontot. A látóhatár a kép felezővonalában, tehát szemmagasságban van – mintegy jelzendő, hogy a művész nem fejlődik, „kész van” szinte a kezdetektől. És mégis! A környezet ilyen fokú elvonatkoztatása és a hajó fölött kibomló fehér fénykupola olyan érzetet kelt, mintha a vitorlás és utasa égi vizekre, éteri magasságokra röpítene minket, s a fényorgiának köszönhetően ez nem a kozmosz baljós külső sötétségét, hanem egy panteisztikus mennyországot vetít elénk. Olyant, amilyenre a képnek a mitikus szimbolikájú gyermekdalocskából kölcsönzött címe is utal. Ragyogóbbat, mint amilyent a festő által soha nem látott ezredfordulói fotótechnika képes megmutatni a csillagködök távoli világából.

Micsoda különbség e két lélekben! Ezzel együtt a Balaton kis kunkori ecsetvonásai reményt keltőek, mutatják, hogy festője nemsokára kizárólag kerekded formákban, gömböcös fehér felületekben leli meg és fejezi ki örömét.